Kép
és szöveg: © Rédley Tamás - http://www.arta.hu/
A közönyön futok zátonyra
A csángó
téma legilletékesebbje alighanem Hegyeli Attila, az anyanyelvi oktatási programok irányítója,
a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének egyik vezetõje, akivel Bákóban
beszélgettünk.
Miként határozná
meg önmaga szerepét, illetve a Moldvai Csángómagyarok Szövetségében
betöltött tisztségével járó feladatait?
Elsõsorban civilként, oktatási szakértõként, de politikusként
semmiképpen. A szövetség nem politikai szervezet, efféle törekvései nem lehetnek.
Amióta itt dolgozom, igyekszem távol tartani magam és a szövetséget a politikától,
különösen az oktatási programot, mivel meggyõzõdésem, hogy az elsõsorban
szakmai kérdés. Természetesen román és magyar oldalról mindig is igyekeztek
a csángókérdésbõl politikai tõkét kovácsolni, néha
szerencsésen, néha ártva az ügynek. A politikummal szemben véleményem szerint
inkább egyfajta követelõdzõ álláspontot kellene kialakítanunk, mivel
mi közügyet képviselünk, közfeladatot látunk el, az õ szerepük pedig
az, hogy ezt támogassák. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen semmilyen viszonyunk velük, pusztán
jól el kell választani a kettõt.
Milyen rövid és
hosszú távú célokat tud megfogalmazni?
Az oktatási program hét éve mûködik. Ez idõ alatt 16 településen
1400 gyerek magyar nyelvû oktatását sikerült megszervezni 32 tanár segítségével.
Ez azt jelenti, hogy a Moldvában élõ magyar ajkú gyermekek egytizedéhez jutottunk
csak el. Ez a szám az általános iskolásokra vonatkozik. Ha a továbbtanulókat
is ideszámítjuk (IX–XII. osztályosokra gondolok), akkor azt mondhatjuk, hogy még rosszabbul
állunk. Az óvodásokat pedig említeni se merem, annyira nem tettünk semmit sem
értük. További 20-25 településen egyáltalán nincs még magyar
nyelvû oktatás tanár- és pénzhiány miatt, pedig az ottani nyelvállapot
ezt lehetõvé tenné.
Úgy érzem, ez nem csak az én feladatom, nem is a szövetég feladata. Hanem komoly
összefogás szükséges ahhoz, hogy hosszú távon fenntartható és
fejleszthetõ legyen a csángóföldi magyar oktatás. Olyan nagy munkáról
van szó, amelyhez a magyar kormány, a romániai magyarság és általában
a magyar értelmiség segítsége elengedhetetlenül szükséges.
Miben tudnának hatékony támogatást nyújtani a
csángóknak az erdélyi magyarok?
Leginkább azzal, ha pontos és tiszta képet kapnának és alakítanának
ki a csángókról. Ha megszûnne a csángókat lenézõ közvélekedés.
Fõleg a székelység körében szembetûnõ és jelentõs arányú
ez a magatartás. Ha ezt sikerülne kinevelni az emberekbõl, akkor elsõ lépésnek
ez csodálatos lenne. Ugyanis ezzel megnyernénk a Székelyföldön élõ
csángókat a helyiek számára. Több ezer moldvai magyar él Sepsiszentgyörgyön,
Csíkszeredában és más erdélyi városokban. Õk a székelység
makacs elutasítása miatt a székelyföldi románság oszlopos tagjai lettek,
saját maguknak román misét követelnek. Például Sepsiszentgyörgyön
saját templomot építettek, és a magyar pap, nyelvét kitörve, románul
kénytelen misézni nekik. Ez az elutasító magatartás ahhoz vezetett, hogy azon
kis létszámú székelyföldi román közösségekhez csatlakoztak,
amelyek tagjai befogadták õket, nem gúnyolódtak velük. Érdemes megnézni
a csíkszeredai Octavian Goga vagy a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul gimnáziumban a tablókat
vagy az osztálynévsorokat. Kiderül, mennyi katolikus, jellegzetesen csángó nevû
gyerek végez román nyelven ott. Ez az erdélyi magyarság nagyfejûségének,
az értelmiség passzivitásának tudható be.
Tapasztal-e lényegi
változásokkal az RMDSZ kormányzati jelenléte óta? Mi az, amiben segített,
mi az, amin ez nem változtatott?
Annak idején, amikor beindult a moldvai magyar nyelvû oktatás, az RMDSZ segített. Akkor
történt ez, amikor a Szociáldemokrata Párt alelnöke, egy bákói szenátor
lehetõvé tette két mondatával az anyanyelvi oktatást, ami precedens értékû
volt. Akkor már egy európai méretû botrányon voltunk túl a csángókérdéssel
kapcsolatban, vagyis mindenképp lépnie kellett a román kormánynak. Ez volt öt-hat
évvel ezelõtt. Azóta minimális segítséget érzékelek az
RMDSZ részérõl, ez sem anyagilag, sem politikailag nem éppen szóra érdemes.
Pályázatainkat elutasítják, vagy csúfolkodásképpen 500 új
lejjel intézik el õket. Politikai tekintetben sem segítenek kellõképpen. Például
a bákói tanfelügyelõségen a magyar ügyekkel foglalkozó tanfelügyelõnek
a jelenléte vagy a címzetes katedrák számának tisztességes kiírása
évek óta megoldatlan kérdések, ezekben nem tudtak, vagy nem akartak segítséget
nyújtani.
Mire számíthatnak
a csángók az uniós csatlakozás kapcsán?
A csángókról az Európa Tanács fogadott el egy ajánlást, amely
a csángó kultúra és nyelv megõrzésére vonatkozik. Azt feltételeztem,
hogy ezeket a dokumentumokat Románia komolyabban veszi. Ahányszor hivatalos helyeken mutatom ezt,
többnyire vagy azt válaszolják, hogy ez pusztán egy ajánlás, amit vagy
megfogadunk, vagy nem, vagy számba sem veszik. Olyan értelemben semmi nem változott, hogy
a románság tenne gesztust arra, hogy megvédje vagy felhívja a figyelmet a csángókra,
arra, hogy milyen kincsekkel is bír az ország, holott ez logikus lépés lenne a román
állam részérõl. Sõt, a falvakban tovább folyik az asszimilációs
politika. A tanulság az, hogy amit önmagunk számára ki tudunk kaparni, az elérhetõ,
de segítségre a jövõben sem számítunk. Legfeljebb az lesz a segítség,
ha nem akadályozzák a munkánkat. Az Uniótól pedig csak Románián
keresztül várhatnánk bármit is.
Ön szerint kit
terhel a felelõsség a moldvai magyarság kérdésében?
Nem értem, mi az oka annak, hogy lassan egy évtizede hiába mondogatjuk, hogy még mindig
van Moldvában mintegy 10.000 magyarul beszélõ gyerek, és ez a magyar nemzetpolitikát
alakítók körében – ha van ilyen – süket fülekre talál. Pedig ez a szám
nemzetpolitikai szempontból is jelentõs, nagyon buta annak a népnek a vezetése, amely
errõl lemond. Ennyi magyarul beszélõ gyereket hagyni magyar tanár nélkül
olyan bûne és felelõssége a magyar politikumnak, a magyar értelmiségnek
egyaránt, amit én nem értek. És ebbe én már nagyon belefáradtam.
Ha valami kikészített az elmúlt években, akkor ez a passzivitás, ami sokkal
jobban fáj, mint a románok ellenállása vagy más külsõ tényezõ.
Azt, hogy a saját érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ, a saját értelmiségünk,
a saját mecénásaink nem vagy csak kismértékben látnak fantáziát
egy ekkora gyerekszámban, õszintén nem értem. Látni kell, hogy a Bákó
megyei magyar oktatás sokkal nagyobb, jelentõsebb lehetne, mint a dél-erdélyi megyéké
például. Akkor, amikor az erdélyi szórványvidéken pánikba esnek,
ha össze kell vonniuk osztályokat létszámhiány miatt, Moldvában több
száz gyermek van egy-egy településen oktatás nélkül, és ez senkit
nem érdekel. Ezt képtelen vagyok megérteni, és ha valami miatt abba fogom hagyni a
munkámat, akkor valószínûleg ezen a közönyön futok zátonyra, ettõl
fogok kikészülni, mert magunkra hagyatva nem tudjuk megoldani ezt a kérdést.
Mi a véleménye
arról a magyar parlamentben elhangzott javaslatról, hogy nem a kínaiak, hanem a moldvai csángók
betelepítésével kell megoldani a népességcsökkenést?
Semmiféle betelepítés nem jelent megoldást a 21. században. A nyugati országok
megoldhatatlannak tûnõ konfliktusai a betelepülõkkel ezt jól példázzák.
A csángókat biztosan nem lehet kitelepíteni. Háromszáz éve vagy még
régebben élnek itt, szeretik és ragaszkodnak szülõföldjükhöz, itt
vannak az õseik eltemetve. Nem fognak innen elmenni. Ez már nem az a korszak, amikor egy népességet
be lehet vagoníroztatni. Meggyõzõdésem, hogy minden ország az ott lévõ
népesség szaporulatát képes befolyásolni, úgyhogy ezt, remélem,
meg lehet oldani a magyarországi emberek segítségével. De ott kell támogatni,
ott kell megõrizni a csángókat, ahol élnek. Mihelyt kitelepítenék õket,
megszûnnének csángók lenni, és egy gyökértelen, problémákkal
küzdõ tömeggé silányodnának el.
Tapasztal-e változást
a román hatóságok, illetve az egyház viszonyulásában az elmúlt
években?
Igen, tagadhatatlanul történt változás. Hat-hét éve még rendszeresen
érte támadás a Csángómagyar Szövetséget minden oldalról.
Ezekhez képest nyugodtabb légkörben dolgozhatunk. Igaz, nem támogatnak minket, de az
ellenszenvet visszafogottabban gyakorolják.
Nemrég tartották
Budapesten a XI. Csángó Bált. Úgy tudom, nem vett részt rajta. Miért?
Úgy érzem, hogy a csángó ügybõl könynyen lehet etnobizniszt gyártani,
és ha valami úgy használja a csángó kultúrát, a csángóktól
összegyûjtött értékeket, hogy abból semmit nem akar visszaforgatni oda, ahonnan
ezek az értékek származnak, akkor én ezzel a dologgal nem tudok mit kezdeni. Szomorúan
látom azt, hogy sok mindent összeszedtek Moldvából, de nagyon keveset adnak vissza. Ha
a védett növényeknek van eszmei értékük, akkor a védett kultúráknak
is kell hogy legyen eszmei értékük. Ha ezeket a növényeket gyorsan leszednénk
és lepréselnénk, hogy nekünk megmaradjanak, de semmit nem teszünk azért,
hogy tovább éljenek a természetes környezetükben, akkor erkölcstelenek vagyunk.
Olyannak érzem ezt a bált, mint amikor a nagymama haldoklik, de mi unokák a szomszéd
szobában hatalmas bulikat csapunk a vagyonából. Ezt visszásnak tartom, ezért
nem mentem el. Nem hiszem, hogy megengedhetjük magunknak, hogy a csángók itthoni helyzetét
figyelmen kívül hagyjuk. Bálok helyett a Moldvában zajló programokat kellene erõsíteni.
