Kép és
szöveg: © Rédley Tamás - http://www.arta.hu/
Balkánpláza
Közép-Európa
legnagyobb szabadtéri vásárát október elsõ hetében tartják
Feketetón, Kolozsvár és Nagyvárad közt feleúton. A sülthús-illatú
napsütésben kavarogtak a summák és a pénznemek: Hitler-portré háromszázért,
patkányfogó százezerért, széki pálinka két ezresért kereste
gazdáját. Ha közben az is kiderül, milyen valutában adják, mérlegelni
lehet, érdemes-e alkudni. Rédley Tamás riportja.
Körforgás elõtt
Feketetó
(Negreni) a Király-hágón átvezetõ fõútvonal mentén, Erdély
történelmi határán fekszik, a Sebes-Körös partján, Csucsától
tizenegy kilométerre. A települést jelzõ táblák szerint hat kilométer
hosszú, de a faluhoz tartozó házakat a környezõ hegyek tetején is találunk.
A falu Fekhethetow néven 1406-ban jelenik meg okiratokban. Ekkor a lakosság nagy része már
román volt. Az országos és hetivásári szabadalmat 1815-ben kapta a település,
valószínûleg már korábban is tartottak itt vásárt. A hagyomány
szerint a háromnapos vásár a szombattal kezdõdött. Ekkor volt az állatvásár,
ahová a környékrõl napokig hajtották az állatokat. Vasárnap volt
a mesterségek vására, ahol a teknõvájók, csizmadiák, szabók,
szûcsök, fazekasok, faragók, szitások, kötélverõk és egyéb
kézmûvesek kínálták a paraszti háztartás kellékeit. A vásár
harmadik napján élelmiszert árultak. A hagyományos móc településszerkezet
miatt a hegyekben szétszórtan élõ népesség e vásárokon
nemcsak a kereskedelmi, hanem a társadalmi szükségleteit is megszervezte. Hasonlóan a
gainai leányvásárhoz, hajdanán itt mutatták be egymásnak a házasságra
érett fiatalokat, kiknek jövõjét a szülõk egyezkedése határozta
meg. A kommunista rezsim a vásárnapokat a hétvége két napjára szûkítette.
A rendszerváltás elõtt Feketetón javarészt erdélyiek vettek részt,
de jöttek árusok Beszszarábiából, Havasalföldrõl és a Bánságból
is. Ekkor még csupán a hétköznapi kellékek vására volt itt. A hetvenes,
nyolcvanas években erõs valutának számított a kávé, a pipereszappan,
a márkásabb cigaretta. Egy mívesebb kabátot fél kiló Rio kávéért
meg lehetett kapni, de a feketetói legendárium úgy tartja, hogy vásároltak itt
már Patek Philippe órát, dedikált Ady-kötetet is. A régiség hajdanán
ócskaságnak számított, nem pedig ritkaságnak. Az alkunál hivatkozni lehetett
az áru korára mint értékgyengítõ tulajdonságra. Az ószer-jelleg
1989 után kapott hangsúlyt, amikortól egyre több turista, pénzesebb külföldi
látogatott el ide. Ez természetesen az árakat is felverte. A kézzel faragott favillák,
-tányérok és
-kanalak, só- és fûszertartók gazdag választékában ma is böngészhet
az érdeklõdõ. Ám a nyolcvanas évek elején még látható
vásári mutatványosok, erõmûvészek eltûntek, ahogy a váradi
és kolozsvári magyarok többsége is egykori vásárosból mára
turistává vedlett át. A gábor-cigányokat viszont képtelen kikezdeni az
idõ, õk semmit sem változtak. Mióta vásár a vásár, meghatározó
képe a sokadalomnak a kalapos, bajuszos férfi- és a színes szoknyás asszonynép.
Vasárnapi sokadalom.
Miccs
és gitt. Az
idei vásárt a lábbelik tömkelege és a pénznemek zûrzavara határozta
meg. A valutanemek káoszában mindkét oldalon érdemes volt a zavarosban halászni.
Az árakat a jobb módú eladóknál euróban, az egyszerûbb népeknél
lejben számolták. A magyaroknál forintban is lehet kalkulálni. A régi lej nagy
összegeit csak az idõsek használták, akik néha belezavarodtak a nullák
rengetegébe. A leleményesebb vevõk mindhárom valutanemben kértek árajánlatot,
így amelyiket rosszabbul számították át, az nyert.
Az alku a vásáron kötelezõ – de nem mindenkire érvényes. A jól fogyó,
kurrens termékeknél semmilyen erõ nem mozdított az áron. Miután elõadtam
nagy ívû vételi ajánlatomat az egyik népviseletben álldogáló
pálinkaárus bácsikának, szelíden csak a fejét csóválta
nemlegesen. Reménytelennek látszott minden konstrukció. Akármennyit veszek akármilyen
valutáért. Legfeljebb többszöri kóstolgatással lehetett néhány
centilitert potyázni. Minõségi kritikának helye nincs. Mindketten tudtuk: ilyet csak
nála lehet kapni. A piac törvénye pedig kegyetlen. Az ár merev, akár a büféseknél
a miccs. Mert azt többnyire elõre lesütötték a szakácsok. E fûszeres
húsfalatok immár nagyáruházi, elõre formázott kiszerelésben jelentek
meg. A kézzel formázást már senki nem vállalja. A „gyári mititei” sem
méretben, sem ízben nem szerzett meglepetést. A sült húsokkal vagy inkább
„paraszt-rágógumikkal” percekig küzdött, aki éhes volt. Hosszan tartó íz,
hoszszan tartó rágás. Desszertként kürtõskalácsot, vattacukrot,
protézisszaggató nugátot vásárolhattunk. Magyarországi ismerõseim
körében nagy sikernek örvend a mézbaton. A lépet addig kellett rágni, amíg
íztelen gitté nem csomósodott a szájban. Ezután dönteni kellett a két
lehetõség között. Volt, aki nyelt.
Kuncsaft és portéka.
Sátoros
disznótoros. A
székiek alaposan berendezkedtek: saját budival és alkalmi faszerkezetû sörsátorral
is jelen voltak. Esténként élõ zenével csalogatták be a vendégsereget.
Tizenöt deka sült kolbász két marék olajos szalmakrumplival közel kilenc lejt
kóstál, míg a széki árnyékszék használata sötétszürke
színû mosdóvízzel, egy lejbe került. Akinek volt a zsebében néhány
szelet kenyér, vagyonokat spórolhatott étkezéskor. A hamisítatlan népi
hangulatra éhes kamerák falták az autentikus pillanatokat. Az alkalmi legényestõl
belengõ padlózat akaratlanul is táncra lendítette az üldögélõket.
A bõgõs a könnyebb szállítás végett két feszes spárgával
spékelt csellón adta a mély hangokat. Itt nem a hang, a lendület számított.
A prímások vonóján pedig szépen gyûltek a tízesek. A roma sátor
a maga 3x40 wattos világításával és hozzávetõlegesen ugyanekkora
hangerejével különös hangulatot teremtett. A csak néhány percre betérõ
színes szoknyások tánca, a sülthús-illat és a cigarettafüst elegye
a félhomályban hamisítatlan balkáni hangulatot idézett. Itt még mûvirágra
is tellett az asztalokon. Nem messze ettõl, a nyitott színpadon, Kolozs, Szilágy és
Bihar megyébõl érkezett román táncegyüttesek, énekesek léptek
fel. Az olykor vaskos humorú nótaszövegeket nem mindenki értette, de a szép lányok
kecses mozgása mindenkit kárpótolt. A vásár különbözõ
pontjain összeverõdõ alkalmi zenészek idén viszont eltûntek. Pedig egykor
„kincskeresõben” Kallós Zoltán is meg-megfordult a vásárban. A hegedûárusok
is némán kínálták portékáikat. Aki pedig a nyakához emelte
a hangszert, máris elvárta a bankófûzést a vonóba. Új tízesért
bárkinek a nótáját eljátszották, akármilyen nyelven is illett
az ének hozzá. Fotózásért öt lejt kértek. Ha potyázva mégis
lencsevégre akartam kapni némelyiket, mosolyogva tessékeltek odébb: „Ingyen nincs bázár!”
A furulyaárusok szintén kiszorultak a vásárról. Vagy kihaltak, vagy telítõdött
a piac. Ki tudja. Megcsappantak a subaárusok is. Hiánycikknek számított az öntött
gumicipõ, a kínai, vízeséses tájképek, az õzikés-oroszlános
faliszõnyegek.
 Jézusból, utolsó vacsorás díszlepedõkbõl,
máriás-kisdedes giccsekbõl azért még akadt tartalék. Az antik parasztbútorok,
faládák pedig valószínûleg már mind Magyarországon vagy még
nyugatabbra találtak gazdára. A városi embert izgalomba hozó régiségek
helyett a cipõkereskedõk tömege tette az idén kissé szürkévé
a vásárt. A végeláthatatlan sorokban kirakott lábbelik iránt vegyes volt
az érdeklõdés. A bakancs jó áron talált gazdára, a kopottabb utcai
cipõk az eladók nyakán maradtak. Vasárnap délután már negyedáron
lehetett használt lábbelit venni, de így is kevés volt a hozzá való láb.
Ceausescu-könyvekre nem akadt vevõ, egy korabeli Hitler-portré viszont az utolsó nap
nagy nehezen elkelt. Sztálin jelen sem volt, Kádár is csupán egy új Moldova-könyv
címében szerepelt. A Lenin-fejek is kikoptak a kínálatból. Igazi ritkaságnak
számított az a kávéscsésze-készlet, melyen a Politia Rutiera (közlekedésrendészet)
felirat és egy Dacia rendõrautó díszelgett. Ára potom 20 új lej volt
– kifogástalan állapotban. Mellette egy tizenéves kislány árulta saját
készítésû festményeit. Élõ állatot vasárnap nem árulnak
a vásáron, hacsak nem számítom azt a néhány aranyhalat, melyet akváriummal
együtt árulnak. Külön standon NATO- és EU-, román és olasz zászlócskákat
lehetett kapni. Másutt több tucat héber feliratú, zsinagógából „elhozott”
dísztárgyat, csillárt, sábeszdeklit árult 100-300 eurós darabáron
egy széles cigány asszony. Nem tudni, honnan kerültek ide e kegytárgyak, bár eszembe
jut a váradi zsinagóga nemrég történt kifosztása.
Ismerõs
koldusok. A
változás szelével leginkább a koldusok dacoltak. Elnyûtt vonásaikat látva
döbbentem rá: együtt öregszünk. A több évtizede ismerõs arcok az
egykori vásárokat idézték, megfakult kalapjuk régen tizenöt, huszonöt
banisoktól csörgött. A cserepes bõrû cigánylány húsz éve
ugyanott, a híd szélén próbálja könyörületre bírni az
embereket. „Szerencséjére” azóta sem gyógyult meg. Így legalább megél.
A kolozsvári és váradi látvány-kéregetõk zöme is jelen volt.
Jól jövedelmez a rézkolomp- és a kucsmaüzlet is. A „plászások” is
a régiek, bár dizájnt váltottak. A retro-plászák a hetvenes évek
divatját idézték. A reklámkatalógusok lapjaival ékesített szatyrok
kora, úgy tûnik, leáldozott. Nem panaszkodtak a fafaragók sem, bár velük
a románul nem tudók rosszul jártak, mivel alkudni mutogatással alig lehetett. Aki viszont
értette nyelvüket, annak a negyedéért megszámították a helyben faragott
árut. Jelen voltak a szitakészítõk is, de már õk sem olyan sokan, mint
évekkel ezelõtt. A 90-es évek elején tapasztalható nagy kereslet jócskán
megcsappant a népi ingek, zekék, szoknyák, katrincák iránt is. A jellegzetes
körösfõi varrottasok gyakorlatilag jelen sem voltak. Helyettük baseballütõk,
méteres grafitceruzák és hamisítatlanul kalotaszegi somberók érvényesültek.
 Muri légben-földön. A szórakozni vágyók a körhintán is szédíthették
magukat. A férfiak egymás közti dominanciaharcukat pedig a bokszgépeken rendezték.
A nõk ilyenkor tisztes távolból szemlélték az izmozást, kellõ
hajtóerõt adva a versengõknek. Egy ütés egy lej. „Lábbal rúgni tilos”
– figyelmeztet a felirat. Aki a nyolcszázötven pontot elérte a bõrgolyóra öklözve,
azt megdicsérték. Aki gyengébben ütött a labdába, fõhajtva kullogott
el. A közönség csendje fokozta a szégyent. Egy kilencszáztizennégy pontos
legény uralta a terepet. Õ ingyen ütött néha, ha megközelítették.
A szerencsejátékot kedvelõk is könnyedén megszabadulhattak pénzüktõl.
A parasztrulett egész hálózata mûködött a piacon. Itt is egy lej egy pörgetés.
A nyerési esély nem fontos. Az értékek pár centire voltak a játékosoktól.
A szerencsésebbek használt majmot, recsegõ rádiót, rágót nyerhettek,
de a pechesek is vigasztalódhattak egy síppal, lufival. Üres kézzel senki nem távozott.
Újdonság volt a konzervdoboz-dobáló verseny. Egy rongylabdával tíz üres
bádogdobozt kellett leütni három dobással. A második dobás után
valóságos szurkolótábor gyûlt öszsze szorítani a még esélyes
játékosnak. A szervezõk bonyolult számításai igazolódni látszottak.
Különös arányt határoztak meg az átlagember ügyessége és
a dobozok meg a játékos távolsága között. Sejteni lehet, kinek a javára.
 Az utolsó pillanatok. A vásári hangulat különös fordulatot vesz az utolsó
nap délutánján. Elõkerülnek a szállításra kész dobozok,
ládák, az árusok számolgatják a bevételt, summázzák az
üzleti sikert. Az utolsó erõvel érdemes újra végiglátogatni mindazon
helyeket, árukat, melyekre már alkudtunk, de nem sikerült az egyezség. A tányérárus
három nap alatt sem volt hajlandó kétezer forint alatt adni portékáját.
Csomagolás közben sem hatja meg a kínált ezerforintosom. A kollekciója szinte
hiánytalan maradt. Átszaladva egy régi tükröt árusítóhoz, már
kecsegtetõbb volt az ajánlatom. Egy még elképzelhetõ ár közlése
és annak tétova elutasítása után határozott léptekkel távoztam.
Szerencsém volt. Utánam szólt: „Na, vigye!” Balról három ezüstkanálra
alkudtam. Kimondtam a végsõ összeget. Az eladó asszonyához fordult: „Adjuk oda
ennyiért?!” Az asszony gondolkodott egy cseppet, majd szó-se-lehet-róla fejcsóválással
próbált több pénzt kérni. Elsétáltam. Nem szólt utánam.
Lassan mindegyik eladó közvetlen eladási stratégiát alkalmazott. Egy agresszív
marketinges „Hai la blugi, hai, hai!” felszólítással igyekezett beterelni egy ruhás
sorba. A zoknikat vesztegetõ cigányasszonyok könyörgõ tekintettel nyújtják
felém portékájukat. Hiába. Van zoknim. A cipõsök már feladták.
Pakolnak. Az egyre nagyobb autóforgalom mindenki türelmét kikezdi. A tülekedés közepette
a koldusok is végsõ rohamra lendülnek. A kijárat elõtt a kucsmaárusok elképesztõ
árengedménnyel lengetik az ember arcába a fejrevalót. Pakol a kolompos, a vattacukros
már tisztogatja a gépét, bontják a bõrkabátos pultot, csörren a
körhinta lánca is. A nap lebukik a hegy mögé. A hétköznap ismét birtokba
veszi a tájat. Varjak veszekednek a kóbor kutyákkal a szemeten, guberálók kutatnak
eladatlan vagy elhagyott holmi után. Csak a Körös csobogása visszhangzik a völgyben.
Ahogy évezredek óta.
2006.11.14. Erdélyi
Riport
|
