Kép és szöveg: ©Rédley Tamás

Álombál, csángó bál


Csángó bált rendeztek Budapesten, immár 11. alkalommal. A fõvédnök Sólyom László, Magyarország köztársasági elnöke volt. A közönség pedig azt kapta, amit várt: népviseletes nénikéket, bácsikákat, táncot, élõ zenét, sört, bort, népmûvészetet. Egy olyan álmot, amelyrõl nem hajlandó tudomásul venni, hogy szinte már csak a színpadon létezik. Rédley Tamás riportja.


Médiafigyelem.


Hatalmas Neoplan buszokról szállnak le idõs emberek a Petõfi Csarnoknál, nagy csomagokkal. Kamionokról hozzák a hangosítást, megjelenik a Duna Tv autója is. Fontos rendezvény készül: a budapesti XI. Csángó Bál. A kisebbeknek szánt délutáni Kõketánc Gyermektáncház után este hétre már tömve volt a nagyterem. Minden ülõhely foglalt volt, az elsõ sorban kaptak helyet a VIP-ek, a nagyon fontos személyek. Hátrébb kétezer forintért ülhettek az érdeklõdõk. Állni 1500-ért lehetett, de aki megengedhette magának, 5000 forintért támogató jegyet vásárolhatott.
A mikrofonhoz elsõként Karátson Gábor lépett. Megnyitóbeszédében fõleg gyimesi emlékeirõl szólt, a hatvanas évek világának még érintetlen korszakát idézte fel: „Akkor még a gyimesiek a saját zenéjüket önmaguknak játszották, nem úgy, mint ma.” A beszéd után kezdõdött az elõadás. A színpadon egymást váltották a táncosok, zenészek. A hagyomány szerint most is egy esküvõt vittek színre a bálon (évek óta hasonló a koreográfia). Fellépett egy idõs, népviseletes bácsika is, afféle csángó-show jelleggel. A mikrofon elõtt egyperces néma és kínos csenddel várakozott, amíg a Duna Tv-s operatõr nem intett neki: adásban van, kezdheti. Anekdotázott, tréfálkozott a közönség nagy tetszésére. Könnyen ment a fellépése, mivel elõzõleg néhányszor, bátorításképpen, meg-megemelte a kulacsot a színpad mögött. Viszsza is tapsolták. Egy ügyeletes szaladt a már kifelé bandukoló bácsihoz: „
Tessék visszamenni, és köszönje meg!” – szólt az instrukció. A reflektorfényben folytatta a mesélést, bár néha elfelejtette, hogy minek is van elõtte mikrofon. Ismét vastapsot kapott.


Duda dínom-dánom.

Népviseletben jár és õsi. A Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvahon Csángó Kulturális Egyesület által szervezett fesztiválon – a szervezõk szerint – a moldvai magyarság létét fenyegetõ kedvezõtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra kívánták felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeztek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, illetve felemelkedését célzó erõfeszítésekhez. A nagyszámú közönség ezt a kívánságot félig talán teljesítette is. Az elõadók pedig tettek is ezért.
A magyarországi táncosokon kívül felléptek hagyományõrzõ csoportok Klézsébõl, Külsõrekecsinbõl, Pusztinából, Somoskából, Gyimesközéplokról, Setétpatakáról és Gyimesbükkrõl. A felsorolás abból a szempontból is érdekes, hogy a magyar nyelvtan szerint a történelmi Magyarországon belüli településnevekhez többnyire -ból, -bõl ragot, míg az azon kívüliekhez -ról, -rõlt teszünk.
A Gyimesekig -ról, azon túl már csak -ból van. Hallhattuk a Zurgó, a Csürrentõ, a Tatros, a Kerekes, a Somos, a Szentendre és a Válaszút együtteseket, míg egy külön teremben a népi zenei motívumokat remekül dzsesszesítõ Dresch Quartett játszott az est valódi színfoltjaként. Ebben a teremben volt látható Kása Béla etnocentrikus, archaizáló, a tiszta, idealizált népi csángó toposzokat felvonultató fotókiállítása is. A képek szépek voltak. Olyanok, amilyeneket elvár a csángókat és kultúrájukat látni akaró. Petrás Mária moldvai keramikus szintén külön termet kapott. Az archaizáló, népi hangvétel itt is döntõ volt. Ezt késõbb interjúk készítésekor ki is használta a Duna Tv, remek díszletet, autentikus atmoszférát teremtve a beszélgetésekhez. A csángók máshogy elég sután mutatnak – a tévések szerint. Nemegyszer tapasztaltam Moldvában, hogy a riportokat készítõk hosszú kutatás után találnak csak egy népviselet-jellegû öltözetben sétáló nénit-bácsit, vagy bárkit is, csak jelenjen meg valahogy a képernyõn. Ha nincs ilyen (és gyakran nincs), beöltöztetik. Ha ez sem lehetséges, õsi kereszteket keresnek a temetõben, úgy, hogy a romános név ne nagyon látszódjon rajtuk. A kérdések pedig fõként az õsiséget firtatják.
De térjünk vissza a bálhoz, amivel kapcsolatban fel is vetõdik az a kézenfekvõ kérdés, miért Budapesten rendezik a Csángó Bált. Miért csak ott? Ugyanis Moldvában soha nem rendeztek effélét. Talán a drága belépõk miatt? De akkor inkább Bál a csángókért nevet illene adni e rendezvénynek, mivel a nézõközönségbe legfeljebb a moldvai vendégmunkások jöttek el (hallani lehetett román szót is). A túlnyomó többség magyarországi volt. Moldvában pedig az „egyszerû csángó nép” többsége nem is hallott arról, hogy mekkora bált szerveztek nekik/értük a messzi nyugaton. Szórakozásképp marad Moldvában a manele az Etno tévével.


Generációk.

Hiányzó szolidaritás. Közelebbrõl tekintve, Erdélyben sem szokás, hogy a csángókért, csángóknak bált rendezzenek. Táncházakban, fesztiválokon találkozhatunk moldvai zenével, fellépõkkel, de az inkább része egy válogatásnak, és afféle hangulatjavítóként, a páros táncokban részt nem vevõk szórakoztatására szúrják be. A csángókkal kapcsolatos erdélyi érdektelenség egyik dokumentálható és árulkodó jegye a csángó oktatási program támogatóinak, az ún. keresztszülõi programnak a címlistája. Az aránytalanság elszomorító képet nyújt az erdélyi magyarok csángók iránti szolidaritásáról, pontosabban annak hiányáról, holott Romániában is kialakult az a réteg, amely megengedhetné már magának az adakozást. Elég, ha a székelyföldi turizmusból befolyó milliókra gondolunk. Ez Moldvában nem adott. De nézzük a rideg statisztikát. Az átlagot számítva a havi 35 lejes támogatók közül 0,5% erdélyi/romániai, 2% amerikai, 1% pedig európai (fõleg svédországi és némethoni). A többi magyarországi. Miközben a magyarországi és az erdélyi egzisztenciális viszonyok között nem akkora a különbség, mint az erdélyi és a csángóföldi között. Ráadásul a magyarországi támogatók között sok esetben találhatunk kisnyugdíjast vagy olyan keresõt, akinek átlagos a jövedelme. Vagyis az adakozók száma nem függ az adott országban jól keresõ réteg vastagságától sem.
Erdélyben talán úgy tekintenek a moldvai segélyezésekre, hogy ha a hátuk mögé is jut valamenynyi, az éppen az erdélyi forrásokat apasztja. Némileg alátámasztja az imént vázolt képet az is, hogy az erdélyi, székelyföldi újságírók többsége (tisztelet a kivételnek) tájékozatlan, és sok esetben érdektelen is a moldvai magyarokról szóló tudósítások, riportok készítésekor. Az anyagot többnyire nem is itteni lapok közlik, inkább továbbadják a magyarországi sajtónak – a zsírosabb forint-honor reményében. A témáért csak át kell kelni a Kárpátokon. Ugyanakkor az is igaz, hogy a csángókérdés Magyarországon felkapottabb téma a médiumokban. Talán a sok székelyföldi tudósítás miatt.
A harmadik okként pedig azt említhetjük, hogy sok helyen (fõleg a Székelyföldön) úgy tekintenek a moldvaiakra, mint „eloláhosodott” etnikumra, amelynek a sorsa már úgyis megpecsételõdött abban a nagy román tengerben, és csak kidobott pénz lenne minden támogatásra szánt bani. Talán még borzongva is gondolnak rájuk, mint az asszimiláció elõképére.

http://riport.ro/images/2007/Er6_10/csango%20bal%20szucs%20tamas11.jpg
Össztánc hajnali négyig. De vissza Budapestre. A színpadi elõadás után az elõtérben felállított pultoknál költhette el a pénzét a látogató. Külön széki stand is volt. Népi a javából. Wass Alberttõl a legszakmaibb etnográfiai szakkönyvekig, a furulyák és dorombok széles választékától a mézeskalácsig sok mindent lehetett kapni. Az árak a stand bérleti díját is tartalmazták, így csak a vastagabb pénztárcájúak vásároltak. A nagyteremben közben serényen szedték össze a székeket a nagy táncmulatsághoz. A közönség fele (fõleg az ülõjeggyel rendelkezõk) ekkor már rendre váltotta vissza a ruhatárból a kabátját. Másfél órát õrizték 200 Ft-ért. Remélhetõleg valami támogatás-rész ebben is benne van. A csapolt sör ára 350, a vagdalthúsos zsemléé úgyszintén. A pult körül alkalmi zenekar kezdett muzsikálni. Hamar összeverõdtek a táncosok is hozzá. A nézelõdõk között kivillant elegáns öltönyében Németh Zsolt is. Senki nem kérte fel táncra. El is ment késõbb. A fõvédnök, Sólyom László el sem jött, vagy ha ott volt, nem fedte fel inkognitóját. A csángó ruhások között se találtam. Fõ a név, ami a jegyeken is rajta volt.
A nagyteremben közben elkezdõdött a nagy mulatság. Nagy körökben forogtak, dobbantottak a ritmusra. A diszkóvilágítás talán nem volt a legszerencsésebb, de a hangulatot különösebben nem zavarta. Itt a lábnak és a fülnek volt szerepe. A terem elején egy táncospár próbálta tanítani a kevésbé gyakorlottakat. Az erõs hangzavarban viszont csak mutogatni tudott. Az egyszerûbb lépésû táncoknál látványossá, míg a bonyolultabbaknál kissé kaotikussá vált az összkép. A jókedvet viszont ez sem vette el.
Hajnali négy körül kezdett fáradni a társaság. Az összegyûlt szemetet nagy zsákokba gyûjtötték, a részegeket kitessékelték, a színes lámpákat felváltotta a hideg neonfény. Pakoltak.

http://riport.ro/images/2007/Er6_10/csango%20bal%20szucs%20tamas03.jpg
Vissza a valóságba. Másnap a Bákó felé tartó buszon két fáradt táncos bácsikával utaztam. Pusztinába tartottak. A hosszú utat átaludták. A Keleti-Kárpátokon átjutva immár, Árdivánnál mindketten összekészítették a csomagjaikat. A csatlakozást majd itt várják be. A hajnali ködös-fagyos faluban az út szélén megállt a busz. A kínai bõrdzsekin zizzent a cipzár, sziszegve kinyílt az ajtó, a két ember pedig visszalépett a valóságba. Moldvába.








Erdélyi Riport 2007.03.15.

[ Vissza a riportokhoz ] [ címlap ]