Kép és szöveg: ©Rédley Tamás
Álombál,
csángó bál
Csángó
bált rendeztek Budapesten, immár 11. alkalommal. A fõvédnök Sólyom László,
Magyarország köztársasági elnöke volt. A közönség pedig azt kapta,
amit várt: népviseletes nénikéket, bácsikákat, táncot, élõ
zenét, sört, bort, népmûvészetet. Egy olyan álmot, amelyrõl nem hajlandó
tudomásul venni, hogy szinte már csak a színpadon létezik. Rédley Tamás
riportja.
Médiafigyelem.
Hatalmas Neoplan buszokról szállnak le idõs emberek a Petõfi Csarnoknál, nagy
csomagokkal. Kamionokról hozzák a hangosítást, megjelenik a Duna Tv autója is.
Fontos rendezvény készül: a budapesti XI. Csángó Bál. A kisebbeknek szánt
délutáni Kõketánc Gyermektáncház után este hétre már
tömve volt a nagyterem. Minden ülõhely foglalt volt, az elsõ sorban kaptak helyet a VIP-ek,
a nagyon fontos személyek. Hátrébb kétezer forintért ülhettek az érdeklõdõk.
Állni 1500-ért lehetett, de aki megengedhette magának, 5000 forintért támogató
jegyet vásárolhatott.
A mikrofonhoz elsõként Karátson Gábor lépett. Megnyitóbeszédében
fõleg gyimesi emlékeirõl szólt, a hatvanas évek világának még
érintetlen korszakát idézte fel: „Akkor még a gyimesiek a saját zenéjüket
önmaguknak játszották, nem úgy, mint ma.” A beszéd után kezdõdött
az elõadás. A színpadon egymást váltották a táncosok, zenészek.
A hagyomány szerint most is egy esküvõt vittek színre a bálon (évek óta
hasonló a koreográfia). Fellépett egy idõs, népviseletes bácsika is,
afféle csángó-show jelleggel. A mikrofon elõtt egyperces néma és kínos
csenddel várakozott, amíg a Duna Tv-s operatõr nem intett neki: adásban van, kezdheti.
Anekdotázott, tréfálkozott a közönség nagy tetszésére. Könnyen
ment a fellépése, mivel elõzõleg néhányszor, bátorításképpen,
meg-megemelte a kulacsot a színpad mögött. Viszsza is tapsolták. Egy ügyeletes szaladt
a már kifelé bandukoló bácsihoz: „Tessék
visszamenni, és köszönje meg!” – szólt az instrukció. A reflektorfényben
folytatta a mesélést, bár néha elfelejtette, hogy minek is van elõtte mikrofon.
Ismét vastapsot kapott.
Duda dínom-dánom.
Népviseletben
jár és õsi. A
Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvahon Csángó
Kulturális Egyesület által szervezett fesztiválon – a szervezõk szerint – a moldvai
magyarság létét fenyegetõ kedvezõtlen társadalmi és gazdasági
folyamatokra kívánták felhívni a közvélemény figyelmét, és
igyekeztek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását,
illetve felemelkedését célzó erõfeszítésekhez. A nagyszámú
közönség ezt a kívánságot félig talán teljesítette is.
Az elõadók pedig tettek is ezért.
A magyarországi táncosokon kívül felléptek hagyományõrzõ
csoportok Klézsébõl, Külsõrekecsinbõl, Pusztinából, Somoskából,
Gyimesközéplokról, Setétpatakáról és Gyimesbükkrõl.
A felsorolás abból a szempontból is érdekes, hogy a magyar nyelvtan szerint a történelmi
Magyarországon belüli településnevekhez többnyire -ból, -bõl ragot,
míg az azon kívüliekhez -ról, -rõlt teszünk.
A Gyimesekig -ról, azon túl már csak -ból van. Hallhattuk a Zurgó, a Csürrentõ,
a Tatros, a Kerekes, a Somos, a Szentendre és a Válaszút együtteseket, míg egy
külön teremben a népi zenei motívumokat remekül dzsesszesítõ Dresch
Quartett játszott az est valódi színfoltjaként. Ebben a teremben volt látható
Kása Béla etnocentrikus, archaizáló, a tiszta, idealizált népi csángó
toposzokat felvonultató fotókiállítása is. A képek szépek voltak.
Olyanok, amilyeneket elvár a csángókat és kultúrájukat látni akaró.
Petrás Mária moldvai keramikus szintén külön termet kapott. Az archaizáló,
népi hangvétel itt is döntõ volt. Ezt késõbb interjúk készítésekor
ki is használta a Duna Tv, remek díszletet, autentikus atmoszférát teremtve a beszélgetésekhez.
A csángók máshogy elég sután mutatnak – a tévések szerint. Nemegyszer
tapasztaltam Moldvában, hogy a riportokat készítõk hosszú kutatás után
találnak csak egy népviselet-jellegû öltözetben sétáló nénit-bácsit,
vagy bárkit is, csak jelenjen meg valahogy a képernyõn. Ha nincs ilyen (és gyakran
nincs), beöltöztetik. Ha ez sem lehetséges, õsi kereszteket keresnek a temetõben,
úgy, hogy a romános név ne nagyon látszódjon rajtuk. A kérdések
pedig fõként az õsiséget firtatják.
De térjünk vissza a bálhoz, amivel kapcsolatban fel is vetõdik az a kézenfekvõ
kérdés, miért Budapesten rendezik a Csángó Bált. Miért csak ott?
Ugyanis Moldvában soha nem rendeztek effélét. Talán a drága belépõk
miatt? De akkor inkább Bál a csángókért nevet illene adni e rendezvénynek,
mivel a nézõközönségbe legfeljebb a moldvai vendégmunkások jöttek
el (hallani lehetett román szót is). A túlnyomó többség magyarországi
volt. Moldvában pedig az „egyszerû csángó nép” többsége nem is hallott
arról, hogy mekkora bált szerveztek nekik/értük a messzi nyugaton. Szórakozásképp
marad Moldvában a manele az Etno tévével.
Generációk.
Hiányzó
szolidaritás. Közelebbrõl
tekintve, Erdélyben sem szokás, hogy a csángókért, csángóknak
bált rendezzenek. Táncházakban, fesztiválokon találkozhatunk moldvai zenével,
fellépõkkel, de az inkább része egy válogatásnak, és afféle
hangulatjavítóként, a páros táncokban részt nem vevõk szórakoztatására
szúrják be. A csángókkal kapcsolatos erdélyi érdektelenség egyik
dokumentálható és árulkodó jegye a csángó oktatási program támogatóinak, az ún. keresztszülõi programnak a címlistája. Az
aránytalanság elszomorító képet nyújt az erdélyi magyarok csángók iránti szolidaritásáról,
pontosabban annak hiányáról, holott Romániában is kialakult az a réteg,
amely megengedhetné már magának az adakozást. Elég, ha a székelyföldi
turizmusból befolyó milliókra gondolunk. Ez Moldvában nem adott. De nézzük
a rideg statisztikát. Az átlagot számítva a havi 35 lejes támogatók közül
0,5% erdélyi/romániai, 2% amerikai, 1% pedig európai (fõleg svédországi
és némethoni). A többi magyarországi. Miközben a magyarországi és
az erdélyi egzisztenciális viszonyok között nem akkora a különbség, mint
az erdélyi és a csángóföldi között. Ráadásul a magyarországi
támogatók között sok esetben találhatunk kisnyugdíjast vagy olyan keresõt,
akinek átlagos a jövedelme. Vagyis az adakozók száma nem függ az adott országban
jól keresõ réteg vastagságától sem.
Erdélyben talán úgy tekintenek a moldvai segélyezésekre, hogy ha a hátuk
mögé is jut valamenynyi, az éppen az erdélyi forrásokat apasztja. Némileg
alátámasztja az imént vázolt képet az is, hogy az erdélyi, székelyföldi
újságírók többsége (tisztelet a kivételnek) tájékozatlan,
és sok esetben érdektelen is a moldvai magyarokról szóló tudósítások,
riportok készítésekor. Az anyagot többnyire nem is itteni lapok közlik, inkább
továbbadják a magyarországi sajtónak – a zsírosabb forint-honor reményében.
A témáért csak át kell kelni a Kárpátokon. Ugyanakkor az is igaz, hogy
a csángókérdés Magyarországon felkapottabb téma a médiumokban.
Talán a sok székelyföldi tudósítás miatt.
A harmadik okként pedig azt említhetjük, hogy sok helyen (fõleg a Székelyföldön)
úgy tekintenek a moldvaiakra, mint „eloláhosodott” etnikumra, amelynek a sorsa már úgyis
megpecsételõdött abban a nagy román tengerben, és csak kidobott pénz lenne
minden támogatásra szánt bani. Talán még borzongva is gondolnak rájuk,
mint az asszimiláció elõképére.
Össztánc hajnali négyig. De vissza Budapestre. A színpadi elõadás után az elõtérben
felállított pultoknál költhette el a pénzét a látogató. Külön
széki stand is volt. Népi a javából. Wass Alberttõl a legszakmaibb etnográfiai
szakkönyvekig, a furulyák és dorombok széles választékától
a mézeskalácsig sok mindent lehetett kapni. Az árak a stand bérleti díját
is tartalmazták, így csak a vastagabb pénztárcájúak vásároltak.
A nagyteremben közben serényen szedték össze a székeket a nagy táncmulatsághoz.
A közönség fele (fõleg az ülõjeggyel rendelkezõk) ekkor már rendre
váltotta vissza a ruhatárból a kabátját. Másfél órát
õrizték 200 Ft-ért. Remélhetõleg valami támogatás-rész
ebben is benne van. A csapolt sör ára 350, a vagdalthúsos zsemléé úgyszintén.
A pult körül alkalmi zenekar kezdett muzsikálni. Hamar összeverõdtek a táncosok
is hozzá. A nézelõdõk között kivillant elegáns öltönyében
Németh Zsolt is. Senki nem kérte fel táncra. El is ment késõbb. A fõvédnök,
Sólyom László el sem jött, vagy ha ott volt, nem fedte fel inkognitóját.
A csángó ruhások között se találtam. Fõ a név, ami a jegyeken
is rajta volt.
A nagyteremben közben elkezdõdött a nagy mulatság. Nagy körökben forogtak, dobbantottak
a ritmusra. A diszkóvilágítás talán nem volt a legszerencsésebb, de a
hangulatot különösebben nem zavarta. Itt a lábnak és a fülnek volt szerepe. A
terem elején egy táncospár próbálta tanítani a kevésbé
gyakorlottakat. Az erõs hangzavarban viszont csak mutogatni tudott. Az egyszerûbb lépésû
táncoknál látványossá, míg a bonyolultabbaknál kissé kaotikussá
vált az összkép. A jókedvet viszont ez sem vette el.
Hajnali négy körül kezdett fáradni a társaság. Az összegyûlt szemetet
nagy zsákokba gyûjtötték, a részegeket kitessékelték, a színes
lámpákat felváltotta a hideg neonfény. Pakoltak.
Vissza a valóságba. Másnap a Bákó felé tartó buszon két fáradt
táncos bácsikával utaztam. Pusztinába tartottak. A hosszú utat átaludták.
A Keleti-Kárpátokon átjutva immár, Árdivánnál mindketten összekészítették
a csomagjaikat. A csatlakozást majd itt várják be. A hajnali ködös-fagyos faluban
az út szélén megállt a busz. A kínai bõrdzsekin zizzent a cipzár,
sziszegve kinyílt az ajtó, a két ember pedig visszalépett a valóságba.
Moldvába.
Erdélyi Riport
2007.03.15.
|