Kép és szöveg: © Rédley Tamás
- http://www.arta.hu/
Ahol nem fáj Trianon
Mottó:
„Az óceán
mélyén hatalmas bálnák úsznak /
Csángó gyerekek csángó ágyakban alusznak.”
(Ismeretlen csángó költõ)
Biru Elena, Jánku Alina, Bogdán Madalina, Bondea Daniela
A magyar nyelvterület
legkeletibb pereme: Magyarfalu. A közel másfél ezer lelkes, sajátos identitású
csángók lakta településen egy néhány négyzetméteres fészerben
mûködik a magyar iskola. Rédley Tamás riportja.
Gyimesbükk ezeréves határának maradványai a Keleti-Kárpátok mélyén
manapság nemzeti zarándokhelynek számítanak. Borzongva gondol vissza az anyaországra
az utazó, milyen messze is került otthonától, és lám, lám, itt is
élnek magyarok. Pedig ha tovább gurul még másfél száz kilométernyit
keletre, a legkeletibb csángó településen, Magyarfaluban még ortodox templomot
se lát.
Románul évszázadokon keresztül Ungureni-nek nevezték a települést,
de nevét a hatvanas évek végén Arini-re változtatták. A katolikus vezetõk
az 1913-ban épített templom védõszentjét is „leváltották”: 1945
óta oltárképükön már nem Szent István magyar király látható,
hanem Szent István vértanú. A késõbbiekben a papok aprócska szóferdítéssel,
a romano-catolic szópárral bizonyították a népnek a román-katolikus identitást.
Ez sem volt elég, az 1992-es népszámlálás idején Petru Gherghel jászvásári
püspök körlevélben szólította fel egyházmegyéjének papjait,
hogy a szószékrõl parancsolják meg híveiknek: tagadják le származásukat.
Részben ennek következményeként a népszámlálási adatok szerint
a moldvai katolikusok 1857-es 71,6%-ához képest 1992-ben csak a 0,8%-uk vallotta magát magyarnak.
Pedig Magyarfaluban például még az 1930-as felmérés is a 847 lakosból
még 837 fõt regisztrált magyarként. Vannak a románság viszonyulását
illetõen üdítõ kivételek is, tudomásomra jutott egy olyan román
anyanyelvû pap esete is, aki csángó énekeket gyûjtött úgy, hogy egy
szót nem beszélt magyarul. Gyönyörûségét lelte benne. Magyarfalu mostani
papjáról ottjártamkor se jót, se rosszat nem hallottam. A kultúrház kulcsa
mindenesetre nála van. Csángó rendezvényekre pedig nem adja oda. Arra ott a magyar
iskola osztályterme a maga tíz négyzetméterével. De errõl majd késõbb.
A tanári szállás és a magyar iskola
Hányattatások.
Magyarfalu lakói
közül néhány tucat család a negyvenes évek elsõ felében átszökött
(nem kitelepítették) Magyarországra, majd a bukovinaiakkal együtt a Bácskába
telepítették õket. Onnan 1944 végén ismét menekülniük kellett
a szerbek elõl, míg végül Baranya megyébe, Egyházaskozárra kerültek
az útra kelt magyarfalui csángók. Ennek ellenére az említett 1930-as 847 fõs
lakosság 1992-re 1337-re gyarapodott. Mint a „román tengerben” évszázadok óta
hánykódó népcsoport, Moldva-szerte túlélésre rendezkedtek be a
csángók. A magyar identitás, a nemzettudat nemhogy megtartó, de kifejezetten fenyegetõ
jellege miatt a katolikus hit maradt meg a legerõsebb összetartó erõnek. Párválasztásnál
manapság lényegesebb szempont az azonos vallás, mint a nyelv vagy a nemzeti származás.
Tehát a csángók mai meghatározása nem nyelvhez, hanem valláshoz lenne
köthetõ. Hála Istennek! – mondaná a jászvásári püspök.
Hiszen az ortodoxiába ékelõdõ római katolikus vallás remélt térhódítása
azonnal zátonyra futna, ha a híveirõl azt hangoztatnák, hogy csángó magyarok.
Rómát talán ezzel az érvvel fenyegetik a román egyházi elöljárók:
egy magyar kötõdésû egyháztól elfordulnának Moldvában a románok.
Márpedig ma elég látni a bákói katolikus templom grandiózus méreteit,
hogy átérezzük, ez a vidék a katolikus egyház fontos keleti bástyája.
De hova álljanak
akkor a csángók? Abban
egyezség van, hogy minden moldvai magyar csángó. A csángók (a vegyes házasságtól
eltekintve) mind katolikusok. Voltaképpen a megnevezéssel is gond van, hiszen egyesek szerint minden
moldvai katolikus egyúttal csángó, de nem minden katolikus egyben magyar Moldvában.
Bonyolítja a helyzetet, hogy sok csángó nem beszél magyarul, s akik igen, azok nagy
része is románnak vallja önmagát. Adódhat a kérdés, hogy milyen
magyar az, aki román. És aki nem magyarnak, hanem csángónak vallja magát, az
akkor ki? Mert ha van csángó-magyar, akkor más csángó is létezik? Aki
e sokféleségbõl a csángók identitását a nemzeti önmeghatározás
nyugati gyakorlata mentén próbálja megérteni, az könnyen indulatba jön. Majd
feladja. Aki pedig harcra hívná a csángókat, a magyarságért vívandó
szent küzdelemre, az vagy naiv, vagy kegyetlen. A Kárpátok nyugati oldalán felbukkanó
nemzeti retorika itt értetlenséget váltana ki. De azt is tévedés feltételezni,
hogy a nyelvi és vallási identitáson kívül egy csángó ember azonos
egy moldvai románnal. A képet némileg tisztázta az Európai Parlament 1521-es
ajánlása, amelyben a csángókat etnikai kisebbségként, a katolikus népesség
nem homogén csoportjaként, nyelvét a magyar egyik õsi nyelvjárásaként
határozza meg az EP. E népcsoport nyelve, kultúrája Európa számára
kivételes értéket képvisel (exceptional value), amit Romániának védenie
kell minden téren – áll az ajánlásban.
A szöveg kitér a csángó misére, az anyanyelvi oktatásra, noch da zu egy
csángó rádió létesítését is javasolja. Mindezt 2001-ben
fogadták el. 2003-ban a községközpont, Gaiceana rendõrõrse nyomozást
indított Magyarfaluban. Szülõket és diákokat hívtak be kihallgatásokra,
nyilatkozattételre a magyarfalui délutáni magyarórák ügyében. Késõbb,
ennek hatására, a magyarul tanuló diákok a hivatalos, állami iskolában
gyengébb jegyeket kaptak büntetésbõl, majd megfenyegették õket, hogy eladják
valamennyiüket Magyarországon, ha táborozni mennek oda. Végül feljelentették
az akkor órákat adó Csoma Gergely tanítót, amiért magyarul tanítja
a falu fiataljait. Ekkor a gyerekek létszáma a fakultatív órákon megfogyatkozott,
de mára a falu képe békésebbnek mondható.
Ereszkedés. Körülbelül 200 év elteltével
azon az úton jutunk el a faluba, melyen egykor a csíki székelyek menekültek el a madéfalvi
bosszú hírére, bár állítólag már találkozhattak
ott letelepült magyarokkal. Bákóig még könnyen leérünk a Kárpátokról,
de a további utat épp annyi eséllyel találjuk meg, mint kétszáz éve
az elõdök. Tábla sehol, a helyismeret az erre utazóknak alapfeltétel. A Szeret
duzzasztott tavai között átérve járható, de beszakadásokkal tarkított
egysávos, szinte teljesen forgalommentes úton jutunk el a dombok közt fekvõ Gajcsánára
(Gaiceana). Egy éles kanyarral még pár száz méter után érjük
el Magyarfalut. A sár elviselhetõ, nem a zsíros föld jellemzi a vidéket. Az építésre
alkalmas homokot pár centi mélyrõl már ki lehet ásni a domboldalakból.
A falu peremén látni is lehet efféle „magánbányákat”.
Csobban a kóla,
ázik a címke. A
falut patak szeli ketté, ezt a helyiek nemes egyszerûséggel Pataknak hívják vagy
„Küpûs kúttól való patak”-nak. Az ezt átszelõ fõtéri
hídról öntik bele a kocsmai és a háztartási szemetet a „gödör”-be.
Az áradás ilyenkor színes szemétfoltokkal tarkítja a medret. Mivel hosszú
évtizedeken át a hulladékot vagy elégették, vagy újból felhasználták,
illetve gyorsan elbomlott, nem volt gond a szeméttel. 1989 után az eldobható palackokkal,
mûanyagokkal nem tudott megbirkózni a vidék. A természet sem. A szemétszállítást
pedig csak a Patak végzi.
A híd közelében néhány kocsmát találunk. Az egyik egy kiszuperált
cirkuszi utánfutóra hasonlít, melyhez faragott ereszt is illesztettek népi motívumokkal
fûszerezve. A másik „egység” fémbõl készült újságosbódéra
hasonlít, ezüstszínben pompázik, a harmadik a bolt elõtereként mûködik,
meleg, téglás hely, a negyedik akár a csárda jelzõt is viselhetné. A
helyi pálinka kissé fanyar illatú, gyakran rózsaszínû. Somot kevernek
bele színezékként. Fogyasztásához szükséges némi tolerancia
és önuralom. A vidék nem kifejezetten bortermelõ, bár számos helyen látni
szõlõültetvényeket. A szõlõtõkét indiánsátor-szerûen
kerítik körbe favesszõvel. Borospincét sehol nem láttam.
Lagzi a hosszú fázis fényénél. A falu utcáján mosolygós
pár szólít meg. Házról házra járnak egy üveg itallal és
egy pohárkával. A rózsaszínû pálinkával kínálgatva
hívtak meg hétvégi lakodalmukra a kultúrházba. Vallásos élményként
hatott, hogy az egész faluval közös pohárból ittam, ismeretlenként elfogadva
meghívásukat. A herpesz e közös poharazás ellenére nem ismert betegség
errefelé. A võlegény magyarországiként mutatkozik be, ám késõbb
kiderül, kivándorolt falubeli. A lakodalmon négy hosszú sorban állítják
fel az asztalokat. Elõételként hidegtálakat hoznak be. A fémtányérba
két szál cabanos kolbász, sajt, olajbogyó és szalámi kerül. A sót
hagyományosan szalvétákra öntik. A késõn érkezõ vendégeknek
másodperceken belül terítenek a szorgalmas kezek. Az ételt-italt kézrõl
kézre, láncban szolgálják fel. A fõétel sült csirke rizzsel, bár
a tradíció itt is a töltött káposzta, amit errefelé galuskának hívnak.
A két szintetizátorosból, egy dobosból és egy szaxofonosból álló
zenekar népi lakodalmast játszik már azalatt is, amíg a vendégsereg vacsorázik.
Az étkezés után elõször a szûk családi kör felajánlásait
hirdetik ki, többnyire románul. Ezután az asztalokon végigmenve gyûjti be az „útravalót”
a vendégektõl. Pároknál 40, egyedülálló vendégeknél
30 lej a minimális hozzájárulás, s azt fel is jegyzik egy füzetbe az ajándékozó
nevével együtt, „kölcsönkenyér visszajár” alapon. Így évek múlva
is pontosan tudni lehet majd, milyen mélyre is kell nyúlni a zsebbe, ha viszszahívják
egy lagzira a párt. A jókívánságokkal megtoldott felajánlást egy
pohár borral hálálják meg. Közös pohárból persze. Személyes
üdvözléskor a võfély és az ifjú pár – mikrofonon kívül
– magyarul köszönti a vendégeket. Az asztalbontás után kezdõdik a tánc,
bár a tüzesebb lábúak már az elõtérben bemelegítettek. A
vidéken jellegzetes körtáncba szinte mindenki bekapcsolódik. Aztán hirtelen megérkezik
a mindennapi áramszünet. Elõször helyi mûszaki hibára gyanakszunk, mert kétpercenként
viszsza-visszatér a fény, de csak néhány pillanatra. Aztán már csak a
gyertyák maradnak a kínos csöndben, amit a hétpróbás zenészek törnek
meg. A szintetizátoros egy harmonikát kerít hamarjában, így az alkalmi népi
trió „unplugged” folytatja a muzsikálást. A fényt a võlegény autója
biztosítja, amellyel beállt a kultúrház szélesre tárt ajtaja elé,
és hosszú fázissal bevilágít. Ezt követõen a lagzi valóban
felejthetetlennek és rendhagyónak bizonyul a sejtelmes fényben. Nemcsak a táncosok,
de a kivetülõ árnyékuk is fokozza az ünnepi hangulatot.
 Félfészernyi iskola. Másnap betérek az egyik kocsmába, ahol néhány
középkorú férfi italozik, moldvai folkmûsort hallgatva a tévébõl.
Az asztalnál magyarul, csángósan beszélgetnek. Egyikükkel sikerül pár
szót váltanom, és amikor megkérdezem, hogy a barátait milyen nemzetiségûnek
tartja, vállát rándítva csak annyit szól, „rományok, mint ín”.
A magyar nyelven önmagát románnak valló csángó férfi a fenti magyarázat
alapján a legkevésbé sem tekinthetõ árulónak, hiszen archaikus nyelvét
annak hivatalos oktatása nélkül is több mint kétszáz éven át
õrizte. A csángó nyelvre viszont inkább a kamaszkorban tanítják meg a
szülõk gyermekeiket. „Elõször tanuljon meg románul, hogy érvényesüljön”
– hallhatjuk az ismerõs érvet. Így sok családban a gyerekekkel románul, míg
egymás közt magyar nyelven beszélnek. A magyar írásra csak az elmúlt három
évben tanítanak olyan önkéntes tanárok Moldva-szerte, akik nagyrészt a
Székelyföldrõl érkeztek. Magyarfaluban Kovács Melánia tanít immár
másfél esztendeje. Lakhelye egy félbevágott fészer, amelyben egy kályha,
egy ágy, asztal és könyvespolc van. A szûk hely ellenére barátságos,
meleg hangulatú e hajlék. Egy éve Magyarországról szereltek fel parabolaantennát
neki, de valamit kifelejtettek a szerelés során. Azóta se mûködik. A fészer
másik fele az osztályterem. Ideiglenes szállásom helye. Kályha a sarokban, tévé,
videó, szintetizátor, rengeteg könyv, füzetek, több száz írószer,
nyelvtani segédeszközökkel terített fal, két pad, rongyszõnyegek. A füzetekben
gyöngybetûs csángó népdalok, balladák, fogalmazások, rajzok. Fedelükön
a gyerekek neve: Janku, Rotáru, Campescu, Biru Alina, Ciprián, Olimpia, Silvia. Mint kiderült,
lelkes, egymással versengõ kis önkéntesek takarítják a helyiséget.
Belépés cipõ nélkül. Melánia hétköznapjainak nagy részét
itt tölti. Az elsõsöket, másodikosokat a magyar nyelv használatára bátorítja,
rajzolni és énekelni tanítja. A kisebbek még gyakran váltanak át a román
beszédre. Sok szót még nem értenek. Harmadikosoktól felfelé már
bátrabban beszélnek magyarul. Leveleket írnak, ügyesen olvasnak, fogalmaznak. A hetedik–
nyolcadik osztályosokat a csíkszeredai líceumra készíti fel a tanítónõ.
Csak néhány diák jut el az érettségiig, de a többség legalább
helyesen ír, olvas, beszél magyarul. Hétrõl hétre egyre több diák
jár óráira, és már nagyon elkelne a segítség. Úgy néz
ki, hamarosan új kolléga érkezik…
Vendégségem utolsó napján halat sütünk vacsorára Melániával.
A gázpalackot az íróasztala alatt kell kinyitni. A sütés közepén –
váradiasan szólva – megadják az áramszünetet. A legvadabb Ceausescu-idõket
megélõk tapasztalatával és léleknyugalmával, a huszonöt éves
tanítónõ vidáman, gyertyát gyújtva folytatja élménybeszámolóit
a tanításról. Szavaiból kitûnik, szerencsés ember. A gyerekeket sajátjaként
szereti, sikerélményekben gazdag a munkája, az élet értelmét kimondatlanul
is megtalálta a hálás mosolyokban, a tiszta tekintetekben. Õ szervezi a szavaló-
és népdalversenyekre való felkészítést is, nyaranta táboroztat,
a keresztszülõkkel tartja a kapcsolatot. Keresztszülõ bárki lehet, aki anyagilag
hozzájárul valamelyik csángó gyerek taníttatásához. A tanítók
fizetése alapítványi pénzekbõl tevõdik össze, és alig haladja
meg az 5-600 lejt, tehát nem éri el a 200 eurót.
Hajnalban kisétálok a templom elé. Innen indul ötkor az egyetlen busz Bákóba.
Négyen ülünk fel. Fizetni ráért a végállomásnál, mert
nincs visszajáró aprója a sofõrnek. Negyedórás buszozás után
felérünk a falut szegélyezõ dombtetõre. Csipog a telefonom. Van térerõ.
Magyarfalu nyugati része
2006.12.21.
Erdélyi Riport
|
